Ahogy Lux felvett egy stoppoló kiscsajt, akivel - Lux kulturális szocializációjára tekintettel figyelemreméltó módon - pár perc alatt közös nevezőre kerültek, és aki később Poison Ivy néven a zenekar gitárosaként és Lux élete párjaként vált ismertté.
Beugrik, amikor először láttam a francia TV5 műsorából a 80-as évek közepe táján felvett Cramps-koncertfelvételt, amin Lux a nemi szervét még éppen eltakaró aranyszínű csillogó szűk csőnaciban danolászik, hogy aztán a 83-ból származó los angelesi "Tear It Up" rendícióban, a legjobb hip-hop előadókat megszégyenítő tempóban és hanglejtéssel előadott énekléssel egybekötött mikrofon-leszopáson már meg se lepődjek, sőt, mindezt elfogadott és egyben követendő stíluselemként kezeljem. Az olyan típusú zenéknek, mint amit a Cramps is játszott, egyébként is az az egyik legfontosabb szabálya, hogy nincsenek szabályok és elvárások sem öltözködés, sem színpadi viselkedés, sem zenei műveltség avagy felkészültség terén.
Bárki aki a psychobilly műfajjal valaha is kapcsolatba került - leszámítva persze a divatszájkókat, akiket a 90-es évek elején a "van két szájkó kazettám, de nem tudom milyen zenekarok vannak rajta, mert azt nem írták rá" típusú elszólásokból, manapság pedig, sértődés ne essék, a Tiger Army-féle popzenekarok iránti rajongásról ismerszenek meg - biztos, hogy valamilyen formában vagy egy bizonyos ponton összetalálkozott három zenekarral: a Meteors-szal, a Stray Cats-szel és a Cramps-szel. A Meteors a psychobilly stílus megalkotása, a Stray Cats többek között a rockabilly újrafelfedezése és mainstream-ba való csapatása miatt, a Cramps pedig egyediségük, az általuk belakott és inspirált zenei szcénára gyakorolt hatásuk miatt vált megkerülhetetlen tényezővé.
Sokan sokféleképpen definiálták a Cramps zenéjét, a definíciós kényszer egyébként a zenekar egész pályafutását végigkísérte. Már egy 1978-as sajtófotó felett ott díszeleg a "Punkabilly?" felirat. Ha valaki igazán kíváncsi a Cramps gyökereire, ennél kicsit azért érdemes mélyebbre ásnia. Képzeljük el, hogy Lux időt, pénzt és energiát nem kímélve felvásárolja és ronggyá hallgatja a Sun Records annak idején kiadott összes lemezét. Megismeri a Trashment (Surfin' Bird) és a primitív rockabilly-t játszó, állandóan betépett DJ-t, Mad Daddy-t hallgatja a rádión. Mindennap késő éjszakai horror-filmeket néz, ráadásul mindezt a hatvanas években, később lemezboltokban dolgozik. Az, hogy zenekart kell alapítania, kötelező opció volt, ugyanakkor mindezt önkifejezésként és nem másként éli meg. Tény az is, h a legelső formáció szerencsétlenkedésének idején többször felvetődik, hogy vagy lesz ebből az egészből valami, vagy levetik magukat az Empire State Building tetejéről. 1978-ban leszerveznek egy koncertet a Napa State elmegyógyintézetbe. Aki látta a felvételt, annak nem kell különösebben ecsetelnem a dolgot, aki nem látta, az vegye meg a DVD-t, vagy nézze meg a YouTube-on. De nincs is kedvem folytatni a sort a zenekar epikus munkásságának további elemzésével és méltatásával, legyen elég annyi, h a psychobilly szakirodalom is egyöntetűnek látszik azon tény megítélésében, miszerint a Cramps zenei stílusa és egyáltalán a jelenség nem igazán definiálható, legfeljebb körülírható (ld még: Craig Brackenridge: Let's Wreck, Stormscreen Productions, Hell's Bent On Rockin', Cherry Red Books).
Az, hogy Lux nincs többé, azt is jelenti, h soha nem fogom látni a Cramps-t élőben. De igazából bele is szarok, mert épp elég nagy hatással volt rám így is. Persze most aztán rengetegen reflexszerűen RIP Lux-oznak szerteszét az Interneten. Ez így önmagában kevés, és túl egyszerű. Aki valóban és komolyan úgy gondolja, hogy Lux és/vagy az elvesztése jelentett neki valamit, igazán kitalálhatna valami kreatívabb megemlékezési formát is. Lépjen fel női ruhában és tűsarkú cipőben, írjon egy verset, novellát, vegyen fel a repertoárjába egy Cramps számot, levelezzen sorozatgyilkosokkal. Vagy csak egyszerűen tegye fel valamelyik lemezüket késő éjszaka és öltsön napszemüveget. De akár azt is képzelheti, hogy ő egy emberi légy. Ha legalább két percig és elég hangosan zümmög, és képes arra, hogy valóságosnak gondolja a metamorfózist, akkor Lux barátunk máris nem élt és halt hiába.
